Levél a lelkem gyilkosához...

Észrevettem, hogy apránként eltűnt a személyiségem, mert neked akartam megfelelni. Olyanná szerettem volna válni, mint az exed - vagy, mint azok a lányok, akiket jobbnak tartasz nálam. Mint például az a csaj, aki szintén a barátnőd volt, ahogy én...

Szerettem volna, hogy elfelejtsd őket, ezért a te igényeidhez próbáltam igazodni - még akkor is, ha soha nem kérted, és nem említetted, hogy erre vágynál. Azt akartam, hogy olyannak láss, akivel megéri együtt maradni. Más dolgokat helyeztem előtérbe: olyanokat, amiket mindig megvetettem, és amelyek nem passzoltak hozzám. A megfelelni vágyás lassacskán felőrölt, darabjaimra hullottam, és elveszítettem a személyiségem legalapvetőbb elemeit. Neked viszont ez sem volt jó, így sem voltam megfelelő. Csak tetszett, hogy néha elszórakoztatlak...

Bármennyire is próbáltál meggyőzni, hogy fontos vagyok neked, már tudom, hogy sosem voltam az - vagy legalábbis nem annyira, mint szerettem volna. Ehhez képest csak hab volt a tortán az a másik lány, akit soha nem is próbáltál titkolni.  

Amikor megismerkedtünk, még önmagam voltam: tudod, az a tök vidám és szeleburdi csaj. Most? Kezdek megkeseredni, és úgy érzem, már annyira sem kedvelsz, mint eddig. Nyugi, én se magamat... És tudod mit? Lehet, hogy szerinted nem vagyok olyan jó, mint a volt barátnőd. De már nem is szeretnék hasonlítani rá. Nem más lábnyomán akarok sétálni, nem akarok átalakulni azzá a lánnyá. Ami azt illeti, elég sok munkát adtál nekem. Újra fel kell, fedezzem magam - ez embert próbáló. Viszont ehhez az kell, hogy örökre elengedjelek. Teljesen.

El foglak engedni!

Nem vagyok hajlandó kételyek között élni, nem szeretnék egy love story egyetlen szereplője lenni. Téged viszont szeretlek, nagyon. És jó lenne életem végéig veled lenni, de neked sosem volt rám szükséged. Neked én voltam kevés, nekem te voltál túl sok. Az én prioritásaim szerint te vagy az, akinek mennie kell. Bár nem hiszem, hogy magadtól még sokáig velem maradtál volna...

Hogy én mit fogok csinálni? Először is, megsiratlak. Minden egyes együtt töltött percet. Minden megcsalást, minden veszekedést és közös nevetést. Téged. Minket. Sírok majd, akár órákig is, közben csokit eszem, és valami béna filmet nézek. Utána törlöm az üzeneteket, majd szépen, lassan téged is a gondolataimból. És egyszer csak nem gondolok rád már többet.

Ezután elkezdem újra felfedezni önmagam - nem azért, hogy elnyerjem a tetszésed, hanem, hogy megfeleljek magamnak. Az igazat megvallva, mindig függtem valakitől, ezért azt sem tudom, mire vágyom igazán - a szerelmeden kívül... De most végre felfedezhetem a valódi szükségleteimet, és ki is elégíthetem azokat. Harmóniát szeretnék. Nyugalmat.

Egy ingatag cérnaszálon lépkedtünk a forró láva felett - és kettőnk közül csak én féltem, hogy beleesem. Szóval, most szép lassan visszasétálok, vissza a saját ösvényemre, amit azelőtt kezdtem el kitaposni, hogy megismertelek - és amit félbehagytam miattad...  

De azért az is túlzás lenne, ha csak rosszat mondanék rólad - hiszen valamiért szerettelek, és nem csak negatív változásokat köszönhetek neked. Melletted tanultam meg jobban figyelni magamra - csak túl irreális elvárásaim voltak magammal szemben. Ezeket is elengedem, veled együtt, és visszatérek a saját valóságomba

Forrás: she.hu